Támad a környezet, védekezik a szervezet

Dr. Tóth Szabolcsné

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer Indiában egy uralkodó, aki nagyon fiatalon, tudásszomjjal telve került a trónra. Minél gyorsabban és minél tökéletesebben meg akarta ismerni a világ működését. Összegyűjtötte birodalma minden tudósát és parancsba adta, hogy egy év alatt gyűjtsék össze minden tudásukat és adják elő neki. Úgy is lett. A tudósok egy esztendő múltán ismét megjelentek. Könyveiket olyan hosszú elefántsor cipelte, hogy a végét nem is lehetett látni. Az uralkodónak akkor már az ország minden gondja a vállát nyomta és olvasni vajmi kevés ideje maradt. Újabb parancsot adott hát, hogy a tudnivalókat jobban sűrítsék össze. Ám a következő évben még mindig túl sok volt a könyv. Ismét megparancsolta, hogy folytassák a tömörítést. És ez így ment évről évre. Az elefántsor rövidült, de nem fogyott el. Amikor a legfőbb tudósa unokája már csak egyetlen vaskos kötet hozott, a száz évesnél is öregebb uralkodó haldoklott. ”Nincs már időm elolvasni,” – fordult a tudóshoz – „kérlek csak egy mondatba, foglald össze!” Mire a tudós a fülébe súgta: „Uram, a világ működése igen bonyolult.

A világ működése valóban igen bonyolult. Mi csak egy látszólag piciny témával, az alkalmazkodások, védekezések és támadások kapcsolataival szeretnénk foglalkozni. Ám ha csak az ehhez kapcsolódó irodalmat gyűjtenénk össze, már azt is jó pár elefántra férne fel. A következőkben mégis megpróbáljuk e témának legalább az alapjait tisztázni.

Tesszük ezt abban a reményben, hogy összeállításunkból egy kicsit érthetőbbé válik az élővilág és a környezet igen bonyolult közös működése és az, hogy a mi saját „működésünk”– tudatlanságunk vagy hanyagságunk miatt – milyen komoly következményekkel járhat. Környezetünkben ugyanis nem viselkedhetünk úgy, mint a kisgyerek, aki ujját a konnektorba dugja, mert nem tudja, hogy megütheti az áram.

A környezetek élettelen világa, bonyolult kapcsolatokban, - szorosan együtt változik az élővilág szervezeteinek- világával, a gyakorlatban elválaszthatatlanok.

Mivel a szervezet és a környezet kifejezések gyűjtő fogalmak. Fontos, a továbbiak szempontjából, hogy jelentésüket egymástól elválasztva is, pontosabban megismerjük

Alapfogalmak

Mindenek előtt két gyűjtőfogalom jelentését kell tisztáznunk. Mindkettőt sokan sokféleképp használják, ezért igen fontos, hogy pontosítsuk jelentésüket. E két fogalom a szervezet és a környezet.


Az AZONOS egységekből  azonos tervrajz alapján felépített
SZERVEZET KÖRNYEZET
egység, élőlény (növény, állat, ember) élettelen, szervetlen és szerves anyagok összessége

ELTÉRŐ
Működésű SZERVEZET Hatású KÖRNYEZET
csak az élőlények sajátja, gyors és aktív (testük szűk területén belül és kívül) lassú, passzív (kivéve katasztrofális hatások)
következményei kiterjedtek, időnként katasztrofálisak, a környezetre is. Hatása határokon keresztül nagy területen világméretű, az élőlényekre is.

  • Szervezet (élő szerves egység, élőlény). Az élővilág egyedeinek belső működése gyors és aktív, határozott határaikon keresztül működnek együtt környezetükkel. A szervezet széleskörű alkalmazkodásával fenn tudja tartani önmagát, miközben gyorsan fejlődik, szaporodik és védekezik. Ezek az aktív létfenntartó élettevékenységek – legyen bár szó növényről, állatról, emberről – az egyedeken belül, azok testében, mindig szűk területen zajlanak.
  • Környezet (élettelen, szervetlen és szerves anyagok összessége, amennyiben csak fizikai és kémiai tulajdonságait vesszük tekintetbe). Hatásai, (katasztrófa hatás kivételével) csak lassan, passzívan, – a benne foglalt anyagok energiájával, mennyiségi és minőségi felhalmozódásával vagy hiányával – nagy területen érvényesülnek.

A közös egyensúly

Az eltérő kiterjeszkedésű és működésű területek között az együttműködés csak folyamatosan változó, közös egyensúlyi helyzetben alakulhat ki. Ezért a közös egyensúlyi állapot kialakítása és folyamatos fenntartása, az élőlények, vagyis a szervezet számára elengedhetetlen. Az élő és élettelen világ azonos tervrajz alapján, parányi építőkövekből, atomokból épül fel szervetlen és szerves molekulákká, majd ezek további bonyolult összerendezéséből keletkeznek az élővilág legkisebb építőkövei a sejtek. Ez teszi lehetővé a szoros együttműködést, annak ellenére, hogy az élővilág és környezetének eltérő működése, egyre inkább komoly nehézségeket okoz.

Méretüktől függetlenül az egyéni szervezetek (legyen bár az egy sejt, baktérium, bolha, ember, elefánt stb.) csak testük stabil belső környezetének, igen csekély ingadozást mutató közegében, (pl. az ember testhőmérséklete 35–40 °C között változhat), képesek működésüket fenntartani. Ennek az viszonylag állandó belső környezetnek fenntartására, és az élettevékenységek védelmére jól kiépített egyéni határokra és egyéb védelmi berendezésekre van szükség.

Ezért a külső környezet jóval nagyobb ingadozású fizikai (hőmérséklet, fény, levegő, sugárzás stb.) és kémiai valamint szervesanyag-összetételében kialakult, jóval nagyobb ingadozásokat megengedő egyensúlyi állapotai, döntően befolyásolják az ebben élők (növények, állatok, emberek) működését. Belátható, hogy ez az egyeztetés, kisebb és azonosabb életlehetőségeket biztosító, zártabb területeken külső környezeteken belül jobban sikerülhet. Ezért a természet – eredeti „építkezési tervei” szerint – az azonos cél érdekében végzett, közös működési területeket jól látható vagy csak virtuális (láthatatlan, elképzelt) védő határral különíti el a közös környezetben. A leglényegesebbek azok a különböző szerkezetű határok (sejthártya, pikkely, bőr, szőr, toll stb.), melyek elválasztják a pontosan beállított az egyedek (egysejtű, gomba, növény, állat, ember) pontosan beállított belső élettevékenységét a külvilág, a környezet élettelen anyagainak hatásaitól és az abban fennmaradásukért küzdő, más élőlények változatos, aktív tevékenységétől.

Az élő szervezetek eltérő működése és ezek hatásai, saját szervezeti határaikon – majd a különböző csillapító, vagy erősítő környezeti határokon keresztül – állandó kapcsolatban vannak egymással és az egész közös környezettel és légtérrel. Ezért minden életműködés egyensúlyi helyzetének, általában lassan de folyamatosan igazodnia kellene az egész közös környezet változó egyensúlyi helyzetéhez. Az egyedi szervezetek többféleképpen tudnak igazodni:

  • alkalmazkodással,
  • védekezéssel vagy
  • támadással.

Mindig számtalan egyedi és környezeti lehetőség dönti el, hogy az adott esetben az egyedek vagy csoportok hogyan reagáljanak, az alkalmazkodás, a védekezés vagy a támadás kerüljön előtérbe.

Az alkalmazkodás (egyedi szervezetek esetében is) mindig attól függ, mekkora változásokhoz milyen sebességgel kell alkalmazkodni. A védekezés lehetőségét a támadás és az egyéni felkészültség nagysága és milyensége dönti el. A környezethez igazodásnál az egyed legfőbb gondja a támadás lehetőségének mérlegelése, hisz minden akciót reakció követ.

A különböző védekezési formák legegyszerűbb formái már az élőszervezetek legkisebb építőegységeinél, a sejteknél is megjelennek. A sejtek és a belőlük lassan kialakuló különböző szervezetek mindig csak működésüknek megfelelő környezetben fejlődhettek ki. Ezért a még gyengébb védekező képességgel rendelkező, különböző sejtek, először a nagyobb védettséget biztosító tengervízben alakultak ki. Majd, az évmilliók során, kilépve a szárazföldre, létrejöttek az eltérő külső környezet adottságaihoz idomulni tudó szervezetek.

Sajnos úgy tűnik, hogy a közös, folyamatosan változó egyensúly, a felek egyensúlyi helyzeteinek egyre erősödő ingadozása mellett egyre nehezebben tartható fenn. Az ember megváltoztatja a környezet, élőhelyek sajátságait, ezzel évente több ezer faj kerül végveszélybe vagy pusztul el. Tönkreteszi, elszennyezi erőforrásait, a földet, a levegőt, a vizeket. Mindezekhez a gyorsan bekövetkező környezeti és biológiai változásokkal, hatásokkal az ember szervezetének és védelmi berendezésének is szembe kell néznie, de lehet, hogy az erre nincs felkészülve. A kialakuló helyzet az egyedi szervezeteknél, szélsőséges reakciókat kezd kialakítani, (pl. az embernél allergiás állapotok, tumorok rohamos növekedése stb.)

A természeti környezet

Földünk természeti környezete számos módon csoportosítható (földrészek, tengerek, sivatag, hegyvidék, síkság, hideg, meleg, forró éghajlati övek stb.). Ezeknek az élőhelyeknek az eltérő létfeltételei sok millió éven keresztül, mintegy határt szabtak a lehetőségeikhez alkalmazkodó, fokozatosan kialakuló élővilág összetételének és minőségének. Az azonos fajok, azaz zárt genetikai egységek és változataik külső megjelenésükben és működésükben tükrözik kialakulásuk helyét (pl. ember esetében: ázsiai, afrikai, európai, ausztráliai rasszok).

Az emberi szervezet fejlődésével egyéni határainak és belső környezetének védelme is egyre inkább tökéletesedett. Ezzel együtt kialakult az ember tudatos magatartása, ami megszüntette félelmét az ismeretlentől. Ez lehetővé tette, hogy átlépje kialakulása természetes határait és szétszóródjék az egész közös környezetben, ahová magával vitte előző környezetének más élőlényeit is. Eddig a folyamat viszonylag lassan ment végbe, bár időnként és helyenként, katasztrofális következményeket okozott (pl. pestisjárvány).

Ezzel a természeti környezet külső határainak jelentősége csökkent, később gyakorlatilag megszűnt. Azonban az egész külső környezeten belül, még sok más sajátosan aktív, eltérő életműködést, környezetet lehet megkülönböztetni (földrajzi, politikai, társadalmi, állami, épített, családi, egyéni stb. környezet). Ezek könnyebben vagy nehezebben átjárható, látható vagy láthatatlan határral különülnek el egymástól. A különböző tevékenységek érintkezési felületeken, vagy csak pontokon találkoznak és igyekeznek bizonyos mértékű közös működési egyensúly kialakítására. Ezzel elősegítik az egész közös külső környezet egyensúlyi helyzetének folyamatos fenntartását. Ezek az általában látszólagos környezeti határok nem élesek, inkább változékonyak, folyamatosan, lassabban vagy gyorsabban alakulók.

Minden életműködés egyensúlyi helyzetének lassan, de folyamatosan kellene igazodni környezete változatos létfeltételeket nyújtó egyensúlyi működéséhez. Azonban a közlekedés rohamos fejlődésének (pl. hajók, repülőgépek, űrutazás) eredményeként jelentősen megnőtt a gyors környezeti változtatás lehetősége is (pl. Európából Indiába, az Egyenlítőtől Norvégiába utazás). Ma már csak az egyedek belső, precízen beállított létfolyamatait választják el éles határok az egész közös külső környezettől. Mivel az ember a közös környezet természetes határainak és összetételének lerombolásában is szerepet játszik (levegő, föld, víz elszennyezése, erdőirtások, ózonlyuk stb.), a hatások gyors növelésével az ember nemcsak a saját, de a többi élőlény védekezési lehetőségét is súlyosan veszélyezteti.

Az élő és élettelen viszonya

Mivel a szervezet aktív és a környezet passzív, az egész külső környezetben a működést az élőlények aktív tevékenysége okozza.

A szervezetek életfolyamatai nyitott kapcsolatban vannak környezetükkel, az egyéni, határozott határok nyílásain, zsiliprendszerein keresztül (pl. száj, orr, légcső, húgycső, végbél). Ezt a szoros együttműködést segíti, hogy a szervezetek és környezetük azonos alapanyagokból atomokból, molekulákból) épülnek fel. Ez lehetővé teszi, hogy a szervezetek működésük fenntartásához, fel tudják használni környezetük anyagait, már kész molekulák formájában is (aminosavak). Gyors és aktív anyagcseréjük (pl. táplálkozás, légzés, emésztés) eredményeinek számtalan módon átrendezett és lebontott formái, ismét környezetükbe kerülnek vissza. Ezzel megoldódik az alapanyagok gazdaságos felhasználása, körforgása, keveredése (oxigén–széndioxid viszony, elhalt szerves anyagok szétbontása elemeikre stb.) Az együttműködéshez szükséges arányokat (az ehhez szükséges növény- és állatvilág megfelelő nagyságú, összetételű és arányú jelenlétét) az adott környezetben, sokáig csak támadási–védekezési folyamataik biztosították.

Az emberi szervezet és az élővilág sejtjeinek működése mindig automatikusan alkalmazkodik környezete lehetőségeihez. Azonban egyidejűleg a tudatos emberi tevékenység megkísérelte, aktívan irányítani környezete működését és összetételét. Közben hibák sorozatát követte el (kórokozók széthordásával nagyterületű járványok; állatok, növények betelepítése, számukra nem honos területekre; természetben le nem bomló hulladékok termelése; mérgek előállítása és felhalmozása; atomháború stb.). Az emberek önző életviteléből eredő hibák javítását a környezet csak hosszabb idő alatt tudja felszámolni, ha egyáltalán fel tudja. Jóval nagyobb területével a közös működést bizonyos ideig egyensúlyban tudja tartani.

Földi viszonyok között messze a szervetlen, élettelen anyagok vannak többségben a szervesekkel szemben, mintegy 1:9 arányban. Ezen belül az élő anyagok aránya, bizonyos mértékben változhat (nőhet, vagy csökkenhet) földünk különböző területein (sűrűn lakott területek, őserdők, sivatagok, tengerek stb.), azonban mindig kisebbségben marad a nem élő, szervetlen anyagokkal szemben. Ennek jelentősége – mint a statisztikai adatoké általában – mindig az adott körülményektől függ. A környezet nagymennyiségű élettelen anyagának hatása, már a múltban is, időnként komoly veszélyt jelentett az egyedeknek (földrengés, árvíz stb.). Manapság, mennyisége mellett, átalakuló minőségi változatai miatt, már az egész élővilágot fenyegetik.

Az alkalmazkodás, igazodás – úgy a környezet, mint az egyedek esetében – mindig attól függ, mekkora mennyiséghez és minőséghez, milyen sebességgel tud végbemenni. Így az egyedi szervezeteknek fejlődésük során egyre több alkalmazkodási, védekezési feladatot kellett teljesíteni. megoldásához változatos kommunikációs és védelmi megoldásokat vetettek be.(Lásd. védekezési formák) Mivel az élőszervezetek kénytelenek szűk területű precíz beállítású működésüket mindenkor a környezeti hatásokhoz igazítani, automatikus működésük, népességeiken belül ( növények, állatok, emberek), bizonyos génkombinációkat elszaporítottak, másokat kiiktattak. Ezzel olyan populációk jöttek létre, melyek tudtak a környezethez alkalmazkodni.

Az egyed önazonossága

A szervezet védelmének legfontosabb feladata, hogy egyidejűleg tudja bizonyítani minden egyes sejtje, azonosságát és különbözőségét minden más szervezettől és idegen anyagtól. Aktívan védekezni, alkalmazkodni és támadni csak az önálló egyedek tudnak. Ezért, minden világra jött egyed önálló egyéniség és a világban egyszer, csak egyszer van jelen.

Kosztolányi Halotti beszédében, ezzel a ténnyel tudta pontosan kifejezni egy egyéniség végső eltűnésének tragédiáját:
„Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl sem könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”

Ugyanis, minden önálló szervezetnek csakis egyféleképpen összerendezett, egyéni, csak önmagára és származására utaló, fehérjemolekula-szerkezete, azaz névjegye van (az egypetéjű ikrek kivételével). Ezzel különbözteti meg magát más élőlényektől és saját szervezete hibás, elhalt vagy megváltozott működésű sejtjeitől. Ez a névjegy vagy „logo” az egyedek minden magvas sejtjére „rá van ütve”.(pl. vér mikroszkópos képén fehérvérsejtek limfociták magvai) Az egyéni logo információk sorát tárolja. Ugyanis az egyedi fehérjeszerkezetnek (DNS) a gén, a legkisebb működő (funkcionális) egysége, ami meghatározza, egy bizonyos polipeptid lánc felépítését. A gén legutolsó kombinációja az anyai, az apai, valamint minden ősük génjeitől már meghatározott fehérjevariációinak. Megállapítható belőle, hogy az egyed növény, állat vagy ember és a csoportokon belül melyik fajhoz, rasszhoz, ill. annak melyik nagyobb vagy kisebb közösségéhez tartozik. A gének által meghatározott variációs lehetőségek száma végtelen. Tehát az egyéni szervezetek már molekulák és sejtek szintjén is meg tudják magukat egymástól és környezetük anyagaitól különböztetni. A sokféleségért a legtöbb esetben a mitokondriális gének, a sejtek „erőművei” felelősek, amelyek képesek „válogatni” az anyai és apai eredetű gének bekapcsolása vagy letiltása között, aminek igen nagy szerepe van a névjegy, azaz logo kialakításában.

Antigének és az immunválasz

Az idegen logot, viselő anyagokat közös néven: antigéneknek nevezik. Az antigén olyan anyagot jelent, amely ellen a szervezet immunrendszere ellenanyagokat tud termelni. Az antigének bejuthatnak kívülről, mint károsodást okozó élőlények (vírusok, baktériumok, gombák, paraziták, férgek) vagy szerves anyagra (pl.: virágpollenekre) települt szervetlen anyagok. Lehetnek a szervezeten belül keletkező anyagok (megváltozott saját vagy tumor sejtek, idegen anyagok, mérgek), de lehetnek kívülről bevitt sejtek is (pl. vérátömlesztés, szervátültetés). A szervezet először felismeri a káros hatást, illetve anyagot, majd megkíséreli úgy ártalmatlanítani, hogy közben saját anyagai ne károsodjanak.

Az egyén szervezetének reakciója az antigénre az immunválasz. Vagyis a szervezet „üzembe helyezi” védekező rendszereit és kijelöli azok működésének sorrendjét is. Aktuálisan az immunválaszt az egyed saját immunrendszerének képességei határozzák meg Az egyéni védekező rendszerek alapjait, már a körülményekhez alkalmazkodó őseik szervezete, évmilliókon keresztül alakítgatta. (lásd. védekezési formák)

Az egyéni szervezetek sok millió év alatt, kiépítették és megerősítették határaikat a váratlan külső támadások ellen, és kialakították automatikusan működő sejtes, molekuláris védekezési lehetőségeiket, legfőképpen belső környezetük védelmére. Emellett a védelemnek fel kell készülni az időben lassan kialakuló támadásokra is, melyeket csak elhúzódó alkalmazkodással kísérelhet meg kivédeni. Védelmük érdekében, az alkalmazkodás lehetőségét főleg a kisméretű idegen logót viselő antigének (baktériumok, vírusok, gombák stb.) használják ki. Szervezetük egyszerűbb felépítésű, ezért csak magasabb rendű egyedek belső környezetében képesek anyagcserét végezni és szaporodni. Ugyanez a létfenntartási törekvés vezeti a szervezetek megváltozott működésű sejtjeit, a daganatsejteket is. Erre számos példát találunk:

  • A streptococcus baktérium antigénjeivel, logoinak külső jellegzetességével hozzáidomult a szív- és veseszövetek jellegzetességeihez, génjeihez. Így a szervezet immunrendszere tanácstalanná válik: ha támad, saját szöveteit is tönkreteszi, ha nem, akkor lehetővé teszi az idegenek szaporodását.
  • Hasonló módszert alkalmaznak az influenzavírusok. Nagyon gyorsasan szaporodnak, és így folyamatosan olyan nagy mennyiségben szórják az eltérő névjegyeket, logokat, hogy a szervezet a különböző azonosságokat meg se tudja jegyezni, így nem tudja velük szembe kialakítani védelmi memóriáját.
  • A HIV vírus és más szervezetek saját azonosítója lehetővé teszi, hogy a szervezet védelmi fehérjéiből köpenyt terítsen magára és ennek védelmében, észrevétlenül „surranjon be” a szervezetet védő sejtek és anyagok mellett. Azt is mondhatjuk, hogy „kikapcsolja a riasztót”.
  • A tumorsejteknek is megvannak különböző alkalmazkodási trükkjeik, pl. ragadós névjegyeiket (antigénjeiket) gyorsan „felragasztják” behatolásuk közbeeső sejtjeire, így a védelem őrei megzavarodnak, és nem tudnak különbséget tenni az ellenséges és saját szövet között.

A természet nem tesz különbséget élőlényeinek létfenntartási lehetőségei között, amivel az egyiket erősíti, a másikat gyengíti

A szervezet védekező rendszere

A szervezetek testük felépítéséhez és ezzel párhuzamosan védekező rendszereik kialakításában, a törzsfejlődés során megőrzött hasonló sejtes elemeket használták fel. Így védekezési rendszereik szerkezeti felépítésükben azonosak, működésükben azonban különböznek. A természet a fajok, az egyedek, de a sejtek szintjén is egyéniségeket hoz létre. „Pazarlóan” hozza létre a különböző működési lehetőségeket, de ezekből csak a szükségeseket használja fel. (Ezért a különböző működési lehetőségek, már kialakulásuk közben többször utat tévesztettek vagy zsákutcába kerültek.) Ennél a természetes kiválasztódásnál úgy látszott, hogy a védekező rendszerek működésének célja a mindenkori környezeti viszonyoknak megfelelő „hasznos” fajok és változataiknak kialakítása (pl. a magyar szürke marha). Úgy tűnt ezt a célt a természet folyamatosan éri el. Az igen gyorsan kialakuló, különböző működésű sokmilliárdnyi sejtből, a sokkal lassabban kifejlődő milliónyi egyeden keresztül, évszázadokat, évezredeket vehet igénybe a fajok és működésük átalakítása.

A váratlan és gyors támadásokat lehetőleg rögtön kell felismerni és ellenük azonnal be kell vetni minden rendelkezésre álló védekezési formát, mert az egyensúlyi helyzet hirtelen és nagy változásokra nincs felkészülve: kibillenése betegséghez, felborulása halálhoz vezet.

A legfejlettebb védekezési forma a sejtekkel, molekulákkal dolgozó, igen gyors védőoltásokkal is. Emellett segíti a test általános védekező rendszereit.

Szorosan együttműködik a testfelszín, azaz a szervezet határainak a külső környezettel közvetlenül érintkező rendszereivel. Főképpen a tudatosan működő érzékelő (bőr, nyálkahártya, szőr, pikkely, ízlelőbimbók stb.), és jelző (látás, hallás, szaglás, ízlelés, érzékelés, delfinek és denevérek radar rendszere, sejtek kis jelfogó antennái, receptorai stb.) rendszerekkel. Ezek működését igen bonyolult agyi tevékenység hangolja össze, ezért, idejében felismerheti és elháríthatja a kívülről jövő, az élőlényre és annak belső környezetre káros fizikai, kémiai és biológiai hatásokat.

Természetesen a szervezetek külső határai nem lehetnek egységes szerkezetűek: a különböző anyagforgalmakhoz különböző és változó szerkezetű határok szükségesek (nyálkahártya, bőr, emésztőrendszer, légző felületek különböző szerkezetű határai). A szervezeteknek – felületük nyílásain keresztül – közvetlen kapcsolatot kell tartaniuk környezetükkel, hogy fel tudják venni az anyagcseréhez szükséges anyagokat, és el tudják távolítani azok végtermékeit. Ezek az anyagcsere forgalommal kapcsolatos határfelületek (pl. légző, táplálkozási, emésztő, vízforgalmi vagy szaporodó szerveihez vezető nyílások és utak). A szervezet külső nyílásai, szabályozott zsiliprendszerhez hasonlóan működnek, csak szükség esetén nyitottak. Sejtek társulásai, szervrendszerek képei) Mivel mélyen a test belső környezetével közvetlen összeköttetésben vannak, a kapukat és a test belsejébe vezető utakat kiemelt védelemmel kell ellátni. (ennek jelentőségét lásd. Allergia fejezet.)

Érzékelő és védekező rendszereinek megerősítésében számos élőlény (köztük az ember is) felhasznál szervezete működéséhez alkalmazkodni tudó más élőlényeket is. Például az ember esetében: a bőrt és nyálkahártyát védő tejsavbaktériumokat, azaz laktobaktériumok (anaerob, azaz oxigén fogyasztás nélkül azonosan működő baktériumok, savas erjedésben van szerepük). A laktobaktériumok a bélrendszerben különböző más bélbaktériumokkal, coli, proteus stb. közösen segítik a tápláléklebontás és -felszívódás folyamatait). Ezek az élőlények közben nem tagadják meg saját „egyéniségüket” sem. Így például az ember bélbaktériumai lázas állapotban, a fellazult határon keresztül, vagy tisztálkodási hiba miatt, (a végbél és a húgycsőnyílás közelsége) más esetben, fertőzött élelmiszerekkel, vízzel lépik át, a belső szervezeti határt. Itt közvetlen kapcsolatba kerülnek a gazda szervezettel .és idegen névjegyük bemutatása után, szembe kell nézniük a szervezet védekező reakcióival. Az „erőpróbát” a támadók mennyisége mellett, a felek védekezésének felkészültségi aránya fogja eldönteni.

A baktériumok felkészültségében is komoly szerepet játszik határaik szerkezeti felépítése. Külső tokot csak poliszaharidok alkotják. A belső tok zacskóként fogja körül a baktériumot, meghatározza külső alakját és mechanikai szilárdságát. Szerkezetében már peptidek is részt vesznek, ezek között olyan, -még ősidőkből származó,-aminosavak vannak, melyek más élőlényekben soha nem fordulnak elő, de a baktériumok többségének névjegyén közös ismertető jelként szerepelnek. Felismerésük és kiküszöbölésük, ezzel könnyebbé válik, az azonnali védelem számára. Már sokkal nagyobb a védelmi rendszer kihívása, azokkal az idegenekkel szemben, akik fejlettebb határbiztosítással rendelkeznek (pl. Tbc baktérium viasz, tokja és valószínűleg ezért jobb az alkalmazkodóképességük és lassabb a szaporodásuk.)

Védekezési formák

A létfenntartást különböző védekezési formák közös működése és fejlődése segíti elő, amelyek, az idők folyamán épültek egymásra az egyes fajokban vagy egyedekben. Közöttük a szervezetek legősibb és legrugalmasabb automatikusan működő védekezési formái, az öröklött ellenálló képességek. Az öröklött védekezőképesség feladata, hogy addig megvédje a szervezetet, ameddig az adaptív, azaz alkalmazkodó immunitás nem készül fel. Az embernél mindemellett megjelenik a védekezés tudatos formája is. Ezek részletesebben:

  1. Faji szinten öröklött védekezési formák. Az adott faj által ismételten elszenvedett különböző stresszhatások következménye, amire egyedeinek védelme egy általános tünetegyüttessel, közömbösséggel válaszol. Ennek kialakulásában és működésében nagy szerepet játszanak a bél coli baktériumainak testéből, elhalásuk után felszabaduló anyagok, az endotoxinok). Ez magyarázza, hogy vannak kórokozók, amelyek csak egyes fajokban okoznak betegséget, míg más fajok teljesen közömbösek ezekkel szemben (pl. a lovak közömbössége a tbc bacilussal szemben). Ezt a faji tulajdonságot nem lehet megszüntetni (besugárzással, lépirtással, kortizon-kezelés, daganatellenes szerekkel stb. sem).
  2. Egyedi szinten öröklött védekezési formák. A faj minden tagjában megtalálható, egyedileg öröklött, természetes védekezés (immunitás) elemei. Ezek védelmet kínálhatnak az adott környezet szerves és szervetlen anyagaival szemben. Elemeinek kialakulása lassú folyamattal, már a faj egyedeinek őseinél kezdődik, melyek adott környezetüket nagyobb tűrőképességgel tudták elviselni és ezt a tulajdonságot utódaikba is átörökítették. Ezek közül az öröklött védekezőképesség elemei, úgy alakultak ki az idők folyamán, hogy sejtjeik alkalmazkodóképességükkel hozzáidomultak környezetük feltételeihez. Ezek az elemek – akár sejtes, akár oldott formában vannak jelen – nem válogatnak az idegen lógók között, (pl. macrophagok, granulociták, dendrikus sejtek, természetes ölősejtek, hízósejtek, komplement, citolizinek). Tevékenységük: fagocitózis, lízis stb. Nem célzottan hatnak, csak részt vesznek minden „szemét” eltakarításában. Különösen nagy szerepe van, azoknak a receptoroknak („jelfogó antennáknak”), amelyek a baktériumok egyes felszíni molekuláit szelektíven képesek megkötni (mannóz-receptorok, más glikoproteid „logók”).
  3. Szerzett (adaptív) védekezési formák. A sejtekkel, molekulákkal működő, ún. szerzett, adaptív védekező rendszer (lásd. Szervezet védekezési rendszere fejezet) az örökletes, természetes védelem sejtes és nem sejtes elemeit, csaknem változatlan formában használja fel. Ezek gyorsan ismerik fel a veszélyt és a behatolót a trombociták fibrinhálóval helyhez kötik. Amikor a rendszer nem tudja a fertőzést helyben megakadályozni, akkor a szervezet mozgósítja, ugyancsak automatikusan működő adaptív védekező rendszerét, majd a továbbiakban, természetes védekezőképességének vésztartalékait is.”)
  4. A tudatos védekezési formák. A tudatos védekezési formák szoros kapcsolatban vannak, az egyes szervezeteken belül automatikusan működő sejtek, sejtrendszerek állandó őrszolgálatával. A törzsfejlődés során kialakuló emberi szervezet és csekélyszámú közösségei még tapasztalatok nélkül álltak szembe a természet erőivel. Védelmük érdekében éntudatuk felerősödött és ezzel tudat alatt elkülönültek környezetüktől.

A felerősödött éntudat hatásai

A felerősödött éntudat rögzült, és hosszú ideig az egyedek fennmaradásának legfontosabb védelmi eszköze volt a környezet eseményeivel szemben. Ugyanakkor meghamisította, befolyásolta valódi kapcsolatainak megítélését a környezetével, amelyet csak a saját hasznát kiszolgáló egységnek tekintett. Környezetével szemben nem érzett felelősséget. Amíg az ember csak egy adott környezetben élt és hagyományos eszközökkel dolgozott, csaknem egész életében, hatóköre szűk területre szorítkozott. Környezete –az elkövetett hibák ellenére is – működőképes maradt, mert a körülvevő, tágasabb természetes környezet egyensúlyban tartotta.

A különböző technikák fejlődésével, alkalmazásával, jelentősen megnőtt az emberek működési, mozgási és gondolkozási hatóköre. Nyugodtan mondhatjuk hogy, ezzel együtt a már megcsontosodott énközpontú tudat is globalizálódott, és ma ott tartunk, hogy az önérdek a természet ellen fordult. Világszerte, az emberiség nagy hányada csak gazdasági–technológiai nyereség és anyagi megtérülés szempontjából veszi figyelembe környezete lehetőségeit és azok büntetlen kihasználhatóságát. A robbanásszerűen megszaporodott emberek tömege nincs tekintettel a természet jól szervezett működésére. Az emberek saját közvetlen előnyeik és személyes igényeik miatt, ipari és gazdasági tevékenységükkel mérgező vagy nehezen feldolgozható anyagok özönét szórják szét a környezetbe.

Az utóbbi évszázadban a rohamosan iparosodó, kemizálódó világ egyre több vegyi anyagot és vegyi hulladékot termel. Ezek részben az emberek kényelmét szolgálják (pl. közlekedés, fűtés, tisztítószerek, kozmetikumok), részben felhasználják az élelmiszerek termeléséhez (műtrágya és növényvédő szerek mérgező anyagai; tartósítószerek; antibiotikummal, hormonokkal kezelt állatok húsa; higany, ami a halak húsában dúsul fel stb.). Mérgező vagy nehezen feldolgozható anyagokkal és ilyen jellegű szeméttel árasztjuk el környezetünket. Szervezeteket (növényeket, állatokat) telepítünk át eredeti élőhelyükről más környezetbe, ahol azok vagy elpusztulnak vagy agresszívan túlszaporodnak (pl. Ausztráliában a nyulak, hazánkban a parlagfű stb.). Megbontjuk a környezet szerkezetét (őserdők kiirtása, vizek, tengerek mérgezése, fertőzése, járványok kialakulása, ózonlyuk stb.), ezzel csökkentjük az élőlények védelmét a káros hatásokkal szemben. Komolyan károsítjuk a szervezetek határainak jelzőberendezéseit, (hallás, látás, érzékelés stb.) az idegrendszert is sértő, technikai (pl. extrém hanghatások, sugárzások stb.) és gyógyszeres (pl. drogfogyasztás) hatásokkal. Nem vesszük figyelembe a velünk egy közösségben élő emberek és környezetükben élő állatok érdekeit. Helytelenül szervezzük meg együttélésünket állatainkkal, így egymásra sok esetben, nemhogy kölcsönösen hasznos, de egyenesen káros hatással vagyunk.

Az emberi aktivitás gyors ütemben változtatja meg környezetének szerkezetét, tulajdonságait, amihez azután, saját maguk nem tudnak alkalmazkodni. Védekező rendszereink alkalmazkodóképessége és tűrőképessége nem végtelen, így az allergiás megbetegedések száma mellett, erőteljesen nő a daganatos megbetegedések és immunbetegségek (pl. autoimmun reakció, amikor a szervezet szembefordul saját fehérjéivel.) száma is.

Allergia

A környezet fizikai, kémiai összetevőinek változása (víz-, levegő-, talajszennyeződések, mérgezések, nem lebomló nyersanyagok stb.), megváltoztatják az élő szervezetek külső határainak átjárhatóságát. Íme néhány kiragadott példa:

  • A levegő kémiai szennyeződése megváltoztatja a hörgők nyálkahártyájának átjárhatóságát, rátelepszik a virágporra, aminek belégzése allergiát, asztmát okoz.
  • Élelmiszerekben felhalmozódó káros anyagok következtében sérül a bélfal nyálkahártyájának átjárhatósága, majd a bélbaktériumok. Gyengül a szervezet ellenállása a fertőzésekkel szemben, amit a túlélő és megerősödött ellenállású kórokozók nagymennyiségű elszaporodása és allergia kialakulása követhet.
  • Ózonlyuk következtében megváltozik a sugársérült bőr átjárhatósága, megszaporodnak a bőrrákos esetek is.
  • Az atkák csak az arra érzékenyebbekben váltanak ki tüneteket, a háziporatkára érzékeny betegnek gyakran okoz panaszt a lisztatka is, a szervezetük felépítésében résztvevő fehérjék hasonló szerkezete miatt.

Nagymértékű, megoldhatatlan, hirtelen támadásra (pl. műanyagokkal, olajokkal, mérgező és fertőző anyagokkal kevert szeméthegyek, vagy a szervezetbe került parlagfű pollenszemcséi – az élő szervezeteken kívül – a környezetfenntartó és más társadalmi szervezetek sem lehetnek felkészülve. A támadás megszüntetésére alkalmas biológiai szervezetek pedig „harc” közben részben elpusztulnak vagy működési feladatuk elvégzéséhez agresszívan átalakulnak, felszaporodnak. (Előző példánkban, a szemét esetében: baktériumok, gombák, legyek, patkányok stb. túlszaporodása.) Ezzel környezetük más élőlényeinek kárára vannak.

Jó példa erre a növényvilágban, az Amerikából érkezett parlagfű. Nagymértékű elterjedését elősegítette, hogy Európában nem volt kitéve hazájában, Amerikában megszokott támadásnak – a bölények étkezési szokásainak. Itt azonban számára újabb szokatlan támadásokkal szembesült. Fehérjében gazdag pollenszemcséje, rücskös felszíne miatt alkalmas arra, hogy minden szenny rárakódjon, (pl. kipufogógázok, korom és kátrány szemcsék, baktériumok stb.). A parlagfű szervezete védekezik, és mérgezővé válik. Így szaporodását, elterjedését már nem csak saját génjei, de a rátelepedett káros anyagok és az ellenük termelt védekező mérgek hatásával súlyosbított agresszivitása is fokozza. Ezzel okoz súlyos ártalmat az emberi szervezetben is, ahová különösen a levegővel, a légutakon keresztül jut be.

Az allergia, a szervezet azonnali túlérzékenységi – úgy is mondhatjuk hisztériás – válasza az idegen allergén, (azaz allergiaszülő) névjegyének bemutatására. Az allergén mindig vízben oldódó fehérje, vagy annak társaságában érkező más anyag. Belépése mindig egy már előzetesen sérült, átjárhatóvá vált szervezeti határfelületen (bőrön, különböző nyálkahártyákon) keresztül történik. Úgy látszik, mintha a szerkezetileg megváltozott határ, az allergén névjegyéről letörölné az egyéniség jelölését és az érkezőt csak átlagos idegenként, fehérjének mutatná be. Ezzel a szervezet immunválasza „mellékvágányra terelődik”. A bemutatott fehérjével a szervezet teljes immunapparátusa szembeszáll ugyan, azonban megfékezni csak az öröklött immunrendszer sejtapparátusa tudja, de az is csak azon az áron, hogy a határfelületen, saját szöveteit is tönkreteszi. Az allergének jellemzője, hogy a szervezeten belül nem szaporodnak, utánpótlásuk a külső környezetből érkezik. Ezért a specifikus reakcióval kiváltott gyulladás a határ közelébe marad (szemgyulladás, bőrgyulladás, nyálkahártya-gyulladások, hörgőgyulladás stb. és ezek tünetei). Időnként azonban bizonyos határfelületeken, krónikussá és általánossá válik (pl. reuma, asztma).

Úgy látszik, hogy az allergia kiváltó oka, nem csak a határt átlépő allergén (antigén). Kialakulásában a szervezet külső határainak átjárhatóságát megváltoztató környezeti állapotok játsszák az elsődleges szerepet. Ezt a tényt az elmúlt pár év alatt, főleg az iparilag fejlett országokban rohamosan megnőtt allergiás betegek száma támasztja alá. Statisztikailag, az is bizonyított, hogy a betegek között jelentősen nő a kisgyerekek aránya. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a városi levegő alsó 1 méterének összetétele a legszennyezettebb, (állati ürülékek veszélyes baktériumai, pollenek, por, korom benzingőz stb.) ennek a hatásnak tesszük ki, – sétáltatás címén – a még fejletlen védelemmel rendelkező kisgyerekeket. Megszívlelendő ismeret az is, hogy éjszaka a levegő szemcsetartalma (pollenek, por, korom) fokozatosan csökken, ezért hajnali 3-4 óra között lenne érdemes a lakásokat kereszthuzattal kiszellőztetni.

Elmondhatjuk, hogy világunk és szervezeteinek egyensúlyi állapotát, a természeti katasztrófákon kívül, leginkább a sokkal gyakoribb katasztrofális emberi tevékenységek következtében eldurvult, hisztériássá vált környezet hatásai veszélyeztetik.

Mit lehet, és mit kell tenni?

Mindig figyelembe kellene venni a természet jól működő folyamatait, létfeltételeit és a környezet kialakult szerkezetét, amit az emberek már régen figyelmen kívül szeretnének hagyni. Alkalmazkodó képességünket, nem szabadna a – lassan világméretűvé váló – hirtelen változásoknak kitenni. Minden embernek saját léte fenntartásának érdekében is, törekednie kellene tevékenységével belesimulni környezete működésébe. Ahhoz aktívan, de úgy kellene alkalmazkodni, hogy egymás és a többi élőlény védekező rendszerét ne terheljük meg, életüket ne veszélyeztessük. Ennek a szempontjait lehet figyelmen kívül hagyni, de ebben az esetben bekövetkező hatásait már csak elfogadni lehet – elkerülni nem.